2. RÉSZ.

Akaratlanul is folyni kezdtek a könnyeim, egyre jobban, sírtam. Az a bizonyos sírás ami magába foglal mindent, haragot, szomorúságot és tehetetlenséget.

Csak ülök a fagyos padon és a szavak egymást váltják a fejemben.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy a szüleim meghaltak...

A sírást lassan abbahagytam, mert a fejem majd szétszakadt. Nem tudok mit tenni, nem tudok változtatni semmit. 

Ami történt, megtörtént. 

Mama úton van hozzánk a város másik végéből. Ő volt az első akit értesítettek a balesetről.

Laura elaltatta Melaniet és hazament. Nagyon hálás vagyok neki, mindenért. Rengeteget segített.

1 órával később Mama is ideért kettő bőrönd társaságában.

A rendőrség felhívta és tájékoztatta mindenről amit eddig megtudtak.

-A csúszós úton egy kanyarban csapódott beléjük egy száguldó autó. A sofőr túlélte, egyedül ült a kocsiban. Apa a helyszínen meghalt, anyát a kórházba szállították egy helikopterrel, de hiába.

Mama erős volt, legalábbis nem mutatta ki, hogy mit érez. Papa otthon maradt, de Ő ideköltözött. Nem mondta, hogy mennyi időre, de a két bőröndből ítélve nem csak pár napra tervez.

Megfőzte a vacsorát és elmondta, hogy mire számíthatunk az elkövetkezendő napokban.

A bíróságra kell mennie, tárgyalni arról, hogy megfelelő gyámunk lesz-e. 

Ha igen, akkor oda kell költöznünk hozzájuk és egy új életet kezdeni.

Ez lesz a legjobb megoldás,

Magunk mögött hagyni a fájó múltat...

Előre féltem, hogy Melanie, hogy fog reagálni. 

9 éves volt, nem tudta kezelni a dolgot. Máig emlékszem az arcára, amikor elmondtuk neki.

Napokig csak sírt, alig evett valamit. Próbáltuk elterelni a figyelmét és próbáltunk pozitívak maradni, a legnehezebb helyzetekben is.

Laura ritkán jött át, ha jött akkor is kerültük a témát és inkább az iskoláról beszéltünk.

Melaniehoz nem sok barátja jött át. Nem igényelte a társaságot, Mamát és engem elviselt, de velünk sem szívesen beszélgetett.

Nagyon fáj, és csak ülök, beletörődve abba, hogy semmit nem tudok tenni.

Egész nap facebook üzenetekre válaszoltam. kedves, hogy mindenki (tényleg mindenki, még az is akivel életemben 3 teljes mondatot nem beszéltem) írt. 

De nincs szükségem sajnálkozásra, attól csak rosszabb lesz a helyzet.

Közeleg a temetés, nincs kedvem az egészhez, mert tudom, hogyha a temetésnek vége akkor többet, nem látom Őket. Nem látom többet, anya hatalmas kék szemeit, sem apa folytonos mosolyra álló száját. 

A temetésre egy fekete ruhát választottam, amit még együtt vásároltunk anyával. Ragaszkodtam hozzá, még a téli hidegben is. Ezért egy harisnyával és boka csizmával viseltem.

Rengeteg ember volt a temetésen, kollégák, barátok, a család többi, távoli tagja, de volt ott két ember akit nem ismertem.

Amikor a Nőre néztem, magamat láttam benne. Hasonlított rám. A férfi keze be volt gipszelve, amikor rám nézett, kedvességet láttam a szemében. Nem ismertem fel őket. Egész nap, egész este azon kattogott az agyam, hogy kik lehetnek, nem tudtam rájönni.

De ha akkor tudtam volna azt amit most tudok, nem pazaroltam volna rájuk egy percemet sem.

...