5.RÉSZ

És most végre utolértük magunkat az időben.

Hétfő van és ma megyek először az iskolába a levélről meg csak annyit hogy már azt sem tudom, hogy hol van.

 De tényleg, lehet a sors akarta így és ez egy jel arra hogy hagyjam az egészet és nyissak egy teljesen új fejezetet.

Ezen a napon nem volt elég csak alapozó és szempillaspirál, hatásos,

 nagy belépő kell.

 Kivételesen tusvonalat és szemhéjpúdert is vittem fel.

7:40-re értem be, az állott krétaszag ismerős volt és az állandó hangos moraj biztató érzést keltett bennem.

 Mint mindig, most is a terem előtt voltak az osztálytársaim.

 Mindenki máshogy fejezte ki a sajnálatukat, volt aki a nyakamba ugrott és rögtön frissített minden infóról és volt olyan is aki csak odaintett és a 3. réteg akit teljesen hidegen hagyott a visszatérésem…

Osztályfőnöki órán a jégkoris kirándulást terveztük és arra jutottunk, hogy még ma délután elmegyünk és kicsit kikapcsolódunk.

Utolsó óra után rekord idő alatt hazaértem és kitakarítottam a szobámat, hogy biztosan elengedjenek 6 órakkor.

 Persze mama szó nélkül elenged és még pénzt is ad, de ezt kihasználásnak érzem így néha én is teszek érte…

Egy vastag, mintás leggingset vettem fel és alá egy harisnyát amit egy  vékony, szürke pulcsival és a másik kedvenc darabommal a fekete kötött pulóveremmel párosítottam, a szett utolsó darabja a szörke körsálam, ami nélkülözetetlen és legszívesebben még alváshoz is hordanám.

 Hetek óta most néztem bele először úgy a tükörbe, hogy tetszett amit látok. A sok stressz miatt nem keveset fogytam amit mára már sikerült visszahízni.

5 órakkor indultam vissza a suli elé hogy még egy kicsit tudjunk beszélgetni az indulás előtt.

30perc alatt értünk oda, rengeteg ember, hideg levegő de még így is jobb mint az otthonülős sorozatos hétfő este.

Van egy saját korcsolyám így a kölcsönzés költségeit és a végeláthatatlan sorban állást megúsztam és hamarabb a pályára mehettem. 

Csúszósabb mint gondoltam, bevallom sok időbe telik majd amig visszalendülök a régi kerékvágásba és gondtalanul siklok a jégen.

Már a többiek is a pályára szállíngóztak és egyre többen lettünk, más csoportok is érkeztek. Kissebbek, nagyobbak egyaránt.

A gondolataim egyre jobban kezdtek kiszorítani minden mást a fejemből és csak mentem, mentem amíg…

…hát amíg neki nem mentem egy srácnak, akinek sikeresen eltörtem az orrát.

-Jézusom! jól vagy?

-Huh, csajszi, rád fér még a gyakorlás. Ami azt illeti fogalmam sincs hogy vagyok, megnéznéd, hogy vérzik-e az orrom, semmit nem érzek?!

-Juj, ne haragudj tényleg, de nagyon vérzik. Jobb lenne, ha a pálya széléhez kísérnélek és megvizsgálna egy orvos.

-Elkísérsz? *nevetett pimaszul*

-Ha szeretnéd…-válaszoltam hanyagul és a  korláthoz csúsztunk.

Vettem egy-egy forrócsokit és az este hátralevő részét padon ülve töltöttük.

Beszélgettünk, konkrétan mindenről az első ember aki tényleg figyelt rám és megértett. Én meg eltörtem az orrát, megint megcsináltad Rebecca, Ügyes vagy!

Megbeszéltünk egy találkozót jövőhét hétfőre, szerencsére nem itt. Nem akart még több sérülést, így a pláza megfelelő helyszínnek tűnt!

4. RÉSZ

Korán keltem, szinte nem is aludtam…

Olvassam el vagy ne? 

Csak ez járt a fejemben, mintha az angyal és az ördög vitatkoztak volna.

Az ördög nyert, elolvastam.

 Szörnyen hosszú volt és hihetetlen…

Képtelenség elhinni hogy ez tényleg velem történik, 

hogy ennek a véget nem érő rém álomnak tényleg én vagyok a főszereplője. 

Én ehhez túl átlagos vagyok.

„Rebecca, ha ezt olvasod akkor valószínűleg én már nem élek. 

Sok minden van amit nem mondtunk el neked!

 Tudod A MEGFELELŐ ALKALOM-ra vártunk, de az sosem jött el…

Sajnálom a sok titkolózást, 

nem arról van szó hogy nem bízunk meg benned, inkább magunkat nem tiszteltük eléggé hogy szembe nézzünk az igazsággal.

 De most remélhetőleg mindent meg tudsz és nem úgy gondolsz majd ránk, mint az ellenségeidre.

 Ha még nem érted, hogy miről beszélek akkor csak olvass tovább…

Ez csak rád tartozik, Melanie még nem áll készen arra hogy megtudja…

A nagyszüleid mindent tudnak. 

Kérlek ne hibáztasd Őket semmiért mi kértük, hogy ne mondjanak semmit.”

Hogy mi?  

Ebből semmit sem értek, miben hazudtak? 

Mióta tervezték ezt a levelet?

 Egyre jobban érdekel, azt hiszem ma éjjel sem fogok aludni…

„Szóval, ez most nagyon le fog sokkolni, de mindent megmagyarázok: 

Nem mi vagyunk az igazi szüleid,

 hatalmas megkönnyebbülés töltött el amikor ezt leírtam,

 végre kimondhatom.

Most valószínűleg utálsz és legszívesebben némasággal büntetnél mindenkit, ahogyan szoktad, de biztos vagyok benne hogy be fogod látni, hogy minden amit tettünk azt érted és Melaniért tettük.”

Na erre komolyan, mit mondhatnék? Hogy utálom Őket? Értem tettek mindent?

Nem erre számítottam,

Mi az hogy nem Ők az igazi szüleim?

„Nagyiék” ezt mind tudták?!

 Komolyan?! Ez még véletlenül nem az én érdekem. 

Nem hiszem el, de akkor kik a szüleim? Miért fogadtak örökbe? Melanie nem is a húgom?

A könnyeim záporozni kezdtek, úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok,

 de akkor Mama bejött a szobámba, hogy el megyek-e vele kutyát sétáltatni.

Igen, csak is minden vágyam az volt, hogy kutyát sétáltassak.

 Amikor megfordultam és meglátta a könnyektől csillogó sápadt arcomat ledöbbent

 és kb. 15 másodpercem volt, hogy egy hihető hazugsággal előálljak…

-Jézusom, mi történt?  jól vagy?- faggatózott.

-Igen, minden rendben van, csak nagyon szomorú filmet néztem. Tudod amit a múltkor is, a Csillagainkban a hibát.

-Óh igen, akkor minden rendben van, igaz? Jó is az a film…-válaszolt kedvesen és átment Mel-hez, behajtva maga mögött az ajtót.

…

"Amiről nem tudsz, az nem fáj"

3. RÉSZ

A temetés után 5 nappal már a nagyszüleinkkel laktunk.

Mama és Papa túllépett a dolgon. Hamar lezártak mindent és csak az új kezdetről beszéltek, valahol igazuk van, de nekem őrülten hiányoznak.

 Melanie folyamatosan a barátnőivel van nem érti a dolgot, nem tudja felfogni, hogy soha többet nem látjuk majd Őket.

 Soha.

Néha hazajárunk egy két cuccért, de már Mamáék otthona a ’haza’ meg kell szoknom…

 Szeretem felvenni anya régi sáljait rengeteg emléket ad.

 Már nem sírok, ha meglátom a régi szobájukat s egykori holmijaikat.

 Nem sírhatok örökkön örökké.

 Össze kellett szednem magam és amíg ezeken gondolkoztam Papa a szobámba lépett és felajánlotta, hogy ma is visszavisz a házunkba, ha gondolom.

Természetesen éltem a lehetőséggel és elkezdtem keresni a kabátomat, nem emlékeztem, hogy hova tettem.

 Végül meglett.

 Általában akkor nem találjuk a dolgainkat, ha a helyén van.

 Ez alkalommal is így volt. A fekete víz lepergetős kabát mellé az új, szegecses bokacsizmámat párosítottam.

Az odafelé vezető út 25 perc volt. 

Az autó ablakán esőcseppek versenyeztek, megnyugtató volt nézni és nem törődni semmivel…

A ház ugyanúgy állt, bár a kapuról lepattogzott a festék és az udvar elgazosodott.

 Belül minden a helyén volt, mint régen.

Fájt átlépni a küszöböt és fájt leülni apa foteljába, fájt belenézni a tükörbe.

Ezernyi emlék egy helyen, voltak idők amikor nevetve ültünk a kanapén, mi négyen anya,apa, Melanie és én.

 Ma már csal ürességet érezve halkan lépkedünk a kihűlt élettelen szobákban.

Mint mindig most is a szüleim szobájába vettem az irányt, reménykedtem...

... reménykedtem abban, hogy ha belépek Ők ott lesznek és nevetve gondolunk vissza az elmúlt hetek terheire.

 De nem… 

a reményem elillant, csak egyes egyedül  én voltam kettő-három könnycsepp társaságában.

 A remény fáj, a legszebb és egyben legborzasztóbb érzés amit egy ember érezhet.

A szekrényhez léptem, de megtorpantam, tényleg akarom ezt? Tényleg fel akarom tépni a sebeket?

De megtettem és jó érzés volt, mintha velük lennék újra.

 A fiókokban nézelődtem, amikor egy darab lapot pillantottam meg.

 Lekotortam róla a ruhákat és úgy tettem mintha semmi nem történt volna, érdekelt, meg nem is. 

Sötétedett, haza kellett menni, Mama már többször is telefonált.

 A levelet otthagytam a ruhák közé rejtve.

Már a kulcs a kocsiban volt amikor meggondoltam magam és kértem 3 percet, hogy visszamehessek wc-re. 

Berohantam és felmarkoltam a levelet, majd a táskámba dobtam és visszamentem az  autóhoz.

Amint beértünk a lakásba palacsinta illat fogadott, Mama palacsintát sütött. 

A kíváncsiság gyötört. Csak a levélen járt az eszem. 

Hamar befejeztem a vacsorát és a szobámba érve rögtön az olló után nyúltam, hogy ki tudjam nyitni.

Jobban jártam volna, ha nem megyek vissza érte és akkor talán sosem tudtam volna meg, hogy mi állt benne.

-Tudatlan lennék, de boldog.-

2. RÉSZ.

Akaratlanul is folyni kezdtek a könnyeim, egyre jobban, sírtam. Az a bizonyos sírás ami magába foglal mindent, haragot, szomorúságot és tehetetlenséget.

Csak ülök a fagyos padon és a szavak egymást váltják a fejemben.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy a szüleim meghaltak...

A sírást lassan abbahagytam, mert a fejem majd szétszakadt. Nem tudok mit tenni, nem tudok változtatni semmit. 

Ami történt, megtörtént. 

Mama úton van hozzánk a város másik végéből. Ő volt az első akit értesítettek a balesetről.

Laura elaltatta Melaniet és hazament. Nagyon hálás vagyok neki, mindenért. Rengeteget segített.

1 órával később Mama is ideért kettő bőrönd társaságában.

A rendőrség felhívta és tájékoztatta mindenről amit eddig megtudtak.

-A csúszós úton egy kanyarban csapódott beléjük egy száguldó autó. A sofőr túlélte, egyedül ült a kocsiban. Apa a helyszínen meghalt, anyát a kórházba szállították egy helikopterrel, de hiába.

Mama erős volt, legalábbis nem mutatta ki, hogy mit érez. Papa otthon maradt, de Ő ideköltözött. Nem mondta, hogy mennyi időre, de a két bőröndből ítélve nem csak pár napra tervez.

Megfőzte a vacsorát és elmondta, hogy mire számíthatunk az elkövetkezendő napokban.

A bíróságra kell mennie, tárgyalni arról, hogy megfelelő gyámunk lesz-e. 

Ha igen, akkor oda kell költöznünk hozzájuk és egy új életet kezdeni.

Ez lesz a legjobb megoldás,

Magunk mögött hagyni a fájó múltat...

Előre féltem, hogy Melanie, hogy fog reagálni. 

9 éves volt, nem tudta kezelni a dolgot. Máig emlékszem az arcára, amikor elmondtuk neki.

Napokig csak sírt, alig evett valamit. Próbáltuk elterelni a figyelmét és próbáltunk pozitívak maradni, a legnehezebb helyzetekben is.

Laura ritkán jött át, ha jött akkor is kerültük a témát és inkább az iskoláról beszéltünk.

Melaniehoz nem sok barátja jött át. Nem igényelte a társaságot, Mamát és engem elviselt, de velünk sem szívesen beszélgetett.

Nagyon fáj, és csak ülök, beletörődve abba, hogy semmit nem tudok tenni.

Egész nap facebook üzenetekre válaszoltam. kedves, hogy mindenki (tényleg mindenki, még az is akivel életemben 3 teljes mondatot nem beszéltem) írt. 

De nincs szükségem sajnálkozásra, attól csak rosszabb lesz a helyzet.

Közeleg a temetés, nincs kedvem az egészhez, mert tudom, hogyha a temetésnek vége akkor többet, nem látom Őket. Nem látom többet, anya hatalmas kék szemeit, sem apa folytonos mosolyra álló száját. 

A temetésre egy fekete ruhát választottam, amit még együtt vásároltunk anyával. Ragaszkodtam hozzá, még a téli hidegben is. Ezért egy harisnyával és boka csizmával viseltem.

Rengeteg ember volt a temetésen, kollégák, barátok, a család többi, távoli tagja, de volt ott két ember akit nem ismertem.

Amikor a Nőre néztem, magamat láttam benne. Hasonlított rám. A férfi keze be volt gipszelve, amikor rám nézett, kedvességet láttam a szemében. Nem ismertem fel őket. Egész nap, egész este azon kattogott az agyam, hogy kik lehetnek, nem tudtam rájönni.

De ha akkor tudtam volna azt amit most tudok, nem pazaroltam volna rájuk egy percemet sem.

...

1.RÉSZ

-Az egész azzal a bizonyos nappal kezdődött még 2013. decemberében...

Anya és apa az évfordulós vacsorájukra indultak Pestre, ezért nekem kellett a húgomra vigyáznom.

Miután hazaértem a suliból lemostam az elkenődött sminkemet és egy új, szebb tusvonalat húztam a szememre. Melanieért kellett mennem, az iskolába. Az alig félórás út most közel másfél órába telt a szakadó hó miatt.

Mire odaértem már az iskola előtti padon ült. Nem haragudott amiért késtem, inkább boldog volt amiért az egész napot együtt töltjük. 

Mindent elterveztünk, megbeszéltük, hogy hazafelé bemegyünk a sarki közértbe és megveszünk mindent ami az esti sütéshez, főzéshez kelleni fog.

 Ha anyáék elmennek otthonról mindig bűntudatuk van amiért egyedül hagynak minket és ezt általában pénzzel szeretnék egyensúlyozni, így hát mindig hagynak pár ezer forintot az asztalon.

A hatalmas hóvihart csak a 10 éves korosztály élvezte, egész életemben nem láttam annyi havat mint  azon a napon...

Amint nagy nehezen, átfagyva hazaértünk, feltekertem a fűtést, hogy átmelegedjen a lakás és elég meleg legyen addig amíg begyújtok a kandallóba.

Felsiettem a lépcsőn, hogy itthoni ruhába öltözhessek és a jéghideg, vizes ruháimat átválthassam valami melegre. Egy kissé szakadt, fekete farmer nadrág és egy lila kinyúlt, kötött pulcsi mellett döntöttem.

Apa minden alkalommal elvárja, hogy ha hazaérünk az első dolgunk az legyen hogy felhívjuk Őt vagy anyát. Kétszer is hívtam, de nem vette föl, csak a hang posta kapcsolt be. Kicsit aggódtam amiért nem értem el Őket, mert mindig be van kapcsolva a telefonjuk és kb. a 3. csörgés után felveszi.

Melanie a lépcső aljáról kiabált, hogy kezdjük el a sütést, mert már kiválasztotta a receptet.

Eltelt vagy 30 perc és még mindig nem hívtak vissza, egyre idegesebb lettem. A hosszas gondolkodásból a csengő éles hangja zökkentett ki. Laura volt az, a legjobb barátnőm. Megfeledkeztem arról, hogy ma átjön, de Mel-t szerencsére nem zavarta és együtt folytattuk a sütést.

Ennyire még sosem idegesített a lámpa halvány pislogása és a tv folytonos zöreje. 

Az utolsó adag muffin tésztát tettük a sütőbe, amikor megcsörrent a vezetékes telefon. Mindennél jobban reméltem, hogy anya az.

De nem Ő volt.

A kórházból hívtak.

 A legrosszabb hír amit egy ember kaphat...

A térdeim megremegtek, az agyam lefagyott. A szék után nyúltam, mert ha akkor nem ültem volna le, 100% hogy elájultam volna. 

Csak arra tudtam gondolni, hogy ez biztosan nem a valóság. 

Nem lehet az. 

Velünk ilyen nem történet. 
Csak hallgattam a szavakat amit a nővér mondott, nem tudtam felfogni. Csak arra vártam, hogy valaki megöleljen és azt mondja, hogy ez nem történt meg. 
Egy, csak egyetlen egy könnycsepp csordult ki a szememből, éppen elég volt ahhoz, hogy Laura felmenjen Melanieval az emeletre és magamra hagyjon. Nem kérdezett semmit, csak csendben felmentek, kopogó magassarkúja mellett azt is, hallottam, hogy Mel kérdésekkel bombázta Őt, amint felértek a szobámba, Laura nem válaszolt, nem is tudott volna mit mondani...

Csak fogtam a kabátomat és gondolkodás nélkül kiszaladtam a fagyos utcára, odébb kotortam a padról a havat és leültem...

...

Remélem tetszett és tovább fogjátok követni Becca egyre érdekesebb életét.
A folytatás 3 komment után következik.

„Rebecca, ha ezt olvasod akkor valószínűleg én már nem élek. 

Sok minden van amit nem mondtunk el neked!

 Tudod A MEGFELELŐ ALKALOM-ra vártunk, de az sosem jött el…

Sajnálom a sok titkolózást, 

nem arról van szó hogy nem bízunk meg benned, inkább magunkat nem tiszteltük eléggé hogy szembe nézzünk az igazsággal.

 De most remélhetőleg mindent meg tudsz és nem úgy gondolsz majd ránk, mint az ellenségeidre.

 Ha még nem érted, hogy miről beszélek akkor csak olvass tovább… életem egy hazugság... 

Igy kezdődött a levél, ami mindent megváltoztatott. Tényleg mindent. Normális életet éltem mint a többi korombeli, de ettől a tündérmesébe illő történettől hamar meg kellet válnom és közel 3 hét alatt az élet kőkemény oldalába csöppentem...

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------