3. RÉSZ

A temetés után 5 nappal már a nagyszüleinkkel laktunk.

Mama és Papa túllépett a dolgon. Hamar lezártak mindent és csak az új kezdetről beszéltek, valahol igazuk van, de nekem őrülten hiányoznak.

 Melanie folyamatosan a barátnőivel van nem érti a dolgot, nem tudja felfogni, hogy soha többet nem látjuk majd Őket.

 Soha.

Néha hazajárunk egy két cuccért, de már Mamáék otthona a ’haza’ meg kell szoknom…

 Szeretem felvenni anya régi sáljait rengeteg emléket ad.

 Már nem sírok, ha meglátom a régi szobájukat s egykori holmijaikat.

 Nem sírhatok örökkön örökké.

 Össze kellett szednem magam és amíg ezeken gondolkoztam Papa a szobámba lépett és felajánlotta, hogy ma is visszavisz a házunkba, ha gondolom.

Természetesen éltem a lehetőséggel és elkezdtem keresni a kabátomat, nem emlékeztem, hogy hova tettem.

 Végül meglett.

 Általában akkor nem találjuk a dolgainkat, ha a helyén van.

 Ez alkalommal is így volt. A fekete víz lepergetős kabát mellé az új, szegecses bokacsizmámat párosítottam.

Az odafelé vezető út 25 perc volt. 

Az autó ablakán esőcseppek versenyeztek, megnyugtató volt nézni és nem törődni semmivel…

A ház ugyanúgy állt, bár a kapuról lepattogzott a festék és az udvar elgazosodott.

 Belül minden a helyén volt, mint régen.

Fájt átlépni a küszöböt és fájt leülni apa foteljába, fájt belenézni a tükörbe.

Ezernyi emlék egy helyen, voltak idők amikor nevetve ültünk a kanapén, mi négyen anya,apa, Melanie és én.

 Ma már csal ürességet érezve halkan lépkedünk a kihűlt élettelen szobákban.

Mint mindig most is a szüleim szobájába vettem az irányt, reménykedtem...

... reménykedtem abban, hogy ha belépek Ők ott lesznek és nevetve gondolunk vissza az elmúlt hetek terheire.

 De nem… 

a reményem elillant, csak egyes egyedül  én voltam kettő-három könnycsepp társaságában.

 A remény fáj, a legszebb és egyben legborzasztóbb érzés amit egy ember érezhet.

A szekrényhez léptem, de megtorpantam, tényleg akarom ezt? Tényleg fel akarom tépni a sebeket?

De megtettem és jó érzés volt, mintha velük lennék újra.

 A fiókokban nézelődtem, amikor egy darab lapot pillantottam meg.

 Lekotortam róla a ruhákat és úgy tettem mintha semmi nem történt volna, érdekelt, meg nem is. 

Sötétedett, haza kellett menni, Mama már többször is telefonált.

 A levelet otthagytam a ruhák közé rejtve.

Már a kulcs a kocsiban volt amikor meggondoltam magam és kértem 3 percet, hogy visszamehessek wc-re. 

Berohantam és felmarkoltam a levelet, majd a táskámba dobtam és visszamentem az  autóhoz.

Amint beértünk a lakásba palacsinta illat fogadott, Mama palacsintát sütött. 

A kíváncsiság gyötört. Csak a levélen járt az eszem. 

Hamar befejeztem a vacsorát és a szobámba érve rögtön az olló után nyúltam, hogy ki tudjam nyitni.

Jobban jártam volna, ha nem megyek vissza érte és akkor talán sosem tudtam volna meg, hogy mi állt benne.

-Tudatlan lennék, de boldog.-