1.RÉSZ

-Az egész azzal a bizonyos nappal kezdődött még 2013. decemberében...

Anya és apa az évfordulós vacsorájukra indultak Pestre, ezért nekem kellett a húgomra vigyáznom.

Miután hazaértem a suliból lemostam az elkenődött sminkemet és egy új, szebb tusvonalat húztam a szememre. Melanieért kellett mennem, az iskolába. Az alig félórás út most közel másfél órába telt a szakadó hó miatt.

Mire odaértem már az iskola előtti padon ült. Nem haragudott amiért késtem, inkább boldog volt amiért az egész napot együtt töltjük. 

Mindent elterveztünk, megbeszéltük, hogy hazafelé bemegyünk a sarki közértbe és megveszünk mindent ami az esti sütéshez, főzéshez kelleni fog.

 Ha anyáék elmennek otthonról mindig bűntudatuk van amiért egyedül hagynak minket és ezt általában pénzzel szeretnék egyensúlyozni, így hát mindig hagynak pár ezer forintot az asztalon.

A hatalmas hóvihart csak a 10 éves korosztály élvezte, egész életemben nem láttam annyi havat mint  azon a napon...

Amint nagy nehezen, átfagyva hazaértünk, feltekertem a fűtést, hogy átmelegedjen a lakás és elég meleg legyen addig amíg begyújtok a kandallóba.

Felsiettem a lépcsőn, hogy itthoni ruhába öltözhessek és a jéghideg, vizes ruháimat átválthassam valami melegre. Egy kissé szakadt, fekete farmer nadrág és egy lila kinyúlt, kötött pulcsi mellett döntöttem.

Apa minden alkalommal elvárja, hogy ha hazaérünk az első dolgunk az legyen hogy felhívjuk Őt vagy anyát. Kétszer is hívtam, de nem vette föl, csak a hang posta kapcsolt be. Kicsit aggódtam amiért nem értem el Őket, mert mindig be van kapcsolva a telefonjuk és kb. a 3. csörgés után felveszi.

Melanie a lépcső aljáról kiabált, hogy kezdjük el a sütést, mert már kiválasztotta a receptet.

Eltelt vagy 30 perc és még mindig nem hívtak vissza, egyre idegesebb lettem. A hosszas gondolkodásból a csengő éles hangja zökkentett ki. Laura volt az, a legjobb barátnőm. Megfeledkeztem arról, hogy ma átjön, de Mel-t szerencsére nem zavarta és együtt folytattuk a sütést.

Ennyire még sosem idegesített a lámpa halvány pislogása és a tv folytonos zöreje. 

Az utolsó adag muffin tésztát tettük a sütőbe, amikor megcsörrent a vezetékes telefon. Mindennél jobban reméltem, hogy anya az.

De nem Ő volt.

A kórházból hívtak.

 A legrosszabb hír amit egy ember kaphat...

A térdeim megremegtek, az agyam lefagyott. A szék után nyúltam, mert ha akkor nem ültem volna le, 100% hogy elájultam volna. 

Csak arra tudtam gondolni, hogy ez biztosan nem a valóság. 

Nem lehet az. 

Velünk ilyen nem történet. 
Csak hallgattam a szavakat amit a nővér mondott, nem tudtam felfogni. Csak arra vártam, hogy valaki megöleljen és azt mondja, hogy ez nem történt meg. 
Egy, csak egyetlen egy könnycsepp csordult ki a szememből, éppen elég volt ahhoz, hogy Laura felmenjen Melanieval az emeletre és magamra hagyjon. Nem kérdezett semmit, csak csendben felmentek, kopogó magassarkúja mellett azt is, hallottam, hogy Mel kérdésekkel bombázta Őt, amint felértek a szobámba, Laura nem válaszolt, nem is tudott volna mit mondani...

Csak fogtam a kabátomat és gondolkodás nélkül kiszaladtam a fagyos utcára, odébb kotortam a padról a havat és leültem...

...

Remélem tetszett és tovább fogjátok követni Becca egyre érdekesebb életét.
A folytatás 3 komment után következik.